Ymdar-sztorik

A házba érve hellyel kínálta Aranyhajat, majd a sarokba mutatott.
- Az ott, Schiller páncélja és fegyverzete. Nem akarom, hogy mégtöbb bajt csináljon. - Szóval, mi történt veled? Mégis hogy sikerült elfogniuk? - kérdezte vigyorogva. Míg a válaszra várt, elkezdett körbenézni a házban, hasznos, fellelhető dolgok, titkos járatok után kutatva.

- Tudod, mindenkinek lehet rossz napja - mosolygott vissza Aranyhaj. - Egyébként nem emlékszem. Arra persze igen, hogy a pár héttel ezelőtti rajtaütésen Schiller berontott hozzám, de ez után csak valamiféle fényes por képét tudom felidézni, amiről máig nem tudom mi lehetett. Mikor feleszméltem rengeteg barbár volt körülöttem. Nem voltam teljesen magamnál, de pár pillanat megmaradt táborukról, a kocsin zötykölődésről és persze az ideérkezésről. Ami sokkal fontosabb mint az én elrablásom! - a lány próbálta kicsit könnyedebbre venni a beszélgetést, nem volt kedve magáról beszélni, pedig tudta, hogy fontos lenne. Mégis kicsit szégyellte a dolgot, elrabolni, őt, csak így... Inkább felvette a komoly arcát, hátha azzal jobban el tudja rejteni a gondolatait.
- Ha visszatér a barbárok többi csapata, akkor elég nagy bajban leszünk. Ugyanakkor azt csicsergik a madarak, hogy van egy nemes aki szép summát fizetne ezért az erődért. De persze meg is tarthatjuk, jó hely. Egy egész erőd kapitánya lehetnél!
Aranyhaj halkan sóhajtott, mint mindig amikor valami nagyon zavarta.
- Viszont van pár dolog amit nem nagyon értek... - az ölében összekulcsolt kezeire nézett, amiben már a csomagból előhalászott diadémját forgatta, majd Mosolygóra emelte tekintetét.

- Azt a fényes port ki kell derítenünk, hogy mi volt. Nem engedhetünk meg magunknak ilyen gyengepontokat. Ki az a nemes? Eladhatnánk neki ezt az erődöt, amúgyis kell a pénz, a városiak keményen alkudoznak. És kell a fenének egy olyan erőd, ahová bármelyik pillanatban számos barbár visszatérhet. Ezzel a maroknyi emberrel nem tudjuk megtartani. Schiller meg... - Merengett el Mosolygó, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Ez látszott is karikás szemein, és kissé beesett arcán. Az erőltetett tempó, amit az erőd felkutatásáért és elfoglalásáért diktált, most visszakövetelte az árát. Fáradtan visszaesett a székébe, kezeit a tarkójára tette, majd komoly arccal Aranyhajra nézett.
- Mi bánt?

- Hát tudod - kezdte Aranyhaj. Nehéz volt összeszednie a gondolatait. Zavarták az elmúlt napok, a fogság. Próbált erős lenni végig, de már nehezen ment. Hiába a varázsképessége, attól még emberből van.
- A helyzet elég bonyolult. Nem látom még az összefüggéseket.
Szusszant egyet, majd inkább csak belevágott a közepébe. Nagyon fáradt volt.
- Amikor elraboltak nem voltam magamnál, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a lehető legtöbb információt összeszedjem. Hiába voltam sokszor eszméletlen, Schiller vigyázott rám. Nem eshetett semmi bajom. Furcsa is volt, de aztán rájöttem. El akartak adni. Hogy kinek? Fogalmam sincs. Két hét múlva jöttek volna el értem. De ez csak egy dolog. A barbároknak nagyon fontos volt ez a hely, mindenképp el akartál foglalni. A csatát nem láttam, de később emberek tűntek el. Páran megszöktek és amikor a barbárok elmentek megkeresni őket, mindig csak egy tért vissza közülük. Holtan, nyíllal a mellkasában, alig három órával a csapat indulása után. Te erről mit gondolsz?
Fejére tette a diadémot és kérdőn nézett Mosolygóra.
- A nemest aki fizetne az erődért nem ismerem. De pénze az van.

- Tisztelem Schillert, barbár léte ellenére. Azt, hogy vigyázott rád, majd figyelembe veszem a kihallgatásakor. Ha két hét múlva jönnek el érted, akkor az valószínűleg egy már lebeszélt találkozó. Megvárjuk itt őket, hogy megtudjuk, kik is ezek. Talán azt is tudják, ki akarja annyira ezt az erődöt. - tűnődött ez Mosolygó. El sem tudta képzelni, milyen félelmet érezhetett Aranyhaj, amikor elrabolták. Azt viszont tudta, milyen az, amikor cserbenhagyottnak, és elhagyatottnak érzi magát az ember. Azért is siettek ennyire, hogy a lány ne érezze ugyan ezeket az elrablása kapcsán. Ez viszont, hogy a barbárok csak úgy eltűnjenek, őt is félelemmel töltötte el. Mármint... igen, a fegyelmezetlenség jellemző rájuk, de hogy holtan térnek vissza? Erről is ki kell majd kérdeznie Schillert. Valószínűleg ezeket ilyenkor elégetik, más megoldást nem nagyon tudott elképzelni Joe.
- A holtaknak utána kell néznünk. Amilyen kevesen vagyunk egyenlőre, nem engedhetünk meg magunknak EGY váratlan támadást sem. - Mosolygó igyekezett elrejteni a félelmét a szeméből, ahogy azt már oly sokszor tette. Mint máskor is, most is elmosolyodott. - Menjünk, kérdezzük ki Schillert, mit tud ezekről a dolgokról. A túlélésünk lehet a tét!

Aranyhaj felállt a székből, szusszant egyet majd Mosolygóra nézett. Nem vágyott arra, hogy Schillert viszont lássa, de tudta, hogy szükség van most erre és mint tanácsadó, neki is ott kell lennie.
- Menjünk.
Elindult az ajtó felé, és visszanézett a parancsnokra.
- Két hét sok idő. Mi lesz ha addig ideér az erősítés?

- Akkor harcolunk. - jött a komor válasz. Mosolygó ezúttal egyáltalán nem mosolygott. Tudta, hogy azt a csatát nem nyerheti meg sosem, elfutni meg csak a gyávák szoktak.
Miután kimentek az ajtón Aranyhajjal, már nyúlt a kilincsért, hogy bezárja az ajtót. Mosolygót meglepte a gesztus. Hosszú idő óta először volt házban, a sátor helyett, mégis teljesen otthonosan érezte magát. Ráadásul egy barbár házában! Nem tudta hová tenni a dolgot.

Miközben sétáltak, Mosolygó a gondolataiba mélyedt. Vajon miket kérdezzen Schillertől? Mindenképpen tudni akarta, hová küldte az embereit. Miért csak ennyien maradtak itt? Ő maga miért maradt itt, miért nem ment a többiekkel? Ki támadta az erődöt? Mik ezek az élő halottak? Kinek akarta eladni Aranyhajat?

- Van valami, amit tudni akarsz tőle, Kedvesem? - nézett fel zavartan Aranyhajra, mikor meglátta a lányon, hogy valószínűleg ő is hasonlókon gondolkozik.

A lány azonban csak mereven bámult maga elé, nem is reagált a kérdésre. Mosolygó kicsit frusztráltabban kezdte el érezni magát emiatt, de nem tudott sokat foglalkozni az üggyel, mert odaértek a sátorhoz. Schiller már bent várta őket megkötözve.

Ahogy felhajtotta a sátor szélét, elkezdett izgulni, noha ezt saját magán kívül senki nem vette észre.

Aranyhaj valóban a gondolataiba mélyedt, nem is figyelte merre mennek, csak követte Mosolygót. Frusztrálta ez az egész ügy. Hová tűntek azok az emberek, miért kell ő nekik, mit akart Schiller és mi lesz ez után, hogyan járnak a dolog végére?
Ahogy a sátorhoz értek és Mosolygó megállt, ő is hirtelen megtorpant. Majdnem összeütköztek a parancsnokkal, de még időben feleszmélt. Ez kizökkentette a gondolataiból és a káosz helyét hirtelen elszántság vette át. Mosolygónak szüksége van rá és úgy érezte nagy dolgok vannak készülőben.
- Minden rendben lesz - mondta halkan Aranyhaj Mosolygónak ahogy a sátorba léptek.